1.

Luna


Beszélnünk kell, találkozzunk a parkban., olvastam el Alex üzenetét amit nem rég küldött. Szinte éreztem, ahogy kifut a vér az arcomból. Ettől a mondattól melyik lány nem parázna be? Ráadásul sehol egy hangulatjel, ékezeteket is használt és ott egy pont a mondat végén...Egy rohadt pont! Ez semmi jót nem ígért. Valószínűleg kiült az arcomra a kétségbeesés mivel Sofia, miközben éppen áthúzta a fején a pólóját, rám meredt.
- Minden rendben? - kérdezte mire én szó nélkül a kezébe nyomtam a telefonom és felhúztam a melegítőnadrágom a zuhanytól még nedves maradt lábamra. Pár perccel fejeztük be az edzést és nekem már most fájtak a combjaim a kitörésektől és a számtalan hossznyi békától.
Egy fájdalmas grimasszal felálltam a padról és a csapattársamra, egyben az egyik legmegbízhatóbb emberre, aki mindig jó tanácsokkal segített ki a nehéz helyzetekben, néztem. Sofia visszabámult rám, látszólag nem igen tudta, hogy mit mondjon.
- Beszélnünk kell - idéztem fel az üzenet szövegét. - mégis mi a fenéről?! - meredtem a barátnőmre kérdően mire egy drámai sóhaj hagyta el a száját.
- Biztos csak hiányzol neki, folyton csak edzésen vagy, Luna, rátok fér egy kiadós beszélgetés.
Igaza volt. Mármint az edzésekkel kapcsolatban. Versenyszezon van, ráadásul egy hónap múlva az év legfontosabb versenyén kell érmet szerezzünk, hogy elég pontot szerezzünk ahhoz, hogy elindulhassunk az ifjúsági világbajnokságon, ami azért is lenne nagy dolog mert az egyesületünk még egyszer sem tudod kiállítani világbajnoki csapatot. Ráadásul ez az utolsó lehetőségünk mert következő évben már juniorok leszünk. Az edzőnknek és az egyesületnek is mi vagyunk a legnagyobb reménye a jövőre nézve, én pedig, a másik öt csapattársammal együtt nem akarunk csalódást okozni nekik. Ezt pedig Alex is jól tudja, már többször is megtárgyaltuk, hogy mennyire fontos számomra a sport és Ő el is fogadta, hogy emiatt az időm nagy részér edzésekre kell szentelnem. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem voltak olyan napok amikor egy hajnali futó- és erősítőedzés helyet inkább az Ő karjaiban töltöttem volna, de a céljaimat legtöbbször az érzéseim és pillanatnyi gyengeségeim elé állítottam, Alex pedig ezt elfogadta. De most elbizonytalanodtam, hogy vajon tényleg így tett, vagy csak a látszatott tartotta fent.
- És ha szakítani akar? - kérdeztem végül Sofiat aki már  be is gyűrte a táskájába a cuccát és indulni készült.
- Mi lenne ha találgatás helyet elmennél a találkozóra és megkérdeznéd tőle, hogy mit akar? - mondja és megkocoktatta  a fejét mint aki arra akar kérni, hogy használjam egy kicsit az agyamat is néha. Mi így működünk ketten, Ő aki a feje után megy és én, akinek ha azt mondaná a szíve, hogy ugorj fejest egy aligátorokkal teli medencébe, szíves örömest megtenné. Sofia mindig is kétlábon állt a földön amíg én a felhők közt lebegtem, ezért is volt szükségünk egymásra.
Sofi, aki mellesleg utálja ha valaki becézésből lehagyja az "a" betűt a nevéből, felkapta a táskáját, küldött felém és a csapattársaink felé egy halvány mosolyt majd elhagyta az öltözőnket. Az ajtó hangos csattanással zárult be mire én becsúsztattam a zsebembe a telefonom és összepakoltam. Miközben a törülközőmet hajtogattam Liara is elkészült és elköszönt tőlünk, egyedül maradtam Graciellaval akit mindenki csak Ellának hív. Bár több mint hat éve alkotunk egy csapatot, róla alig tudok valamit, Sofia után kétségtelenül Ő a legtehetségesebb játékos a csapatban, de mindig a háttérben maradt.
A vállamra vettem a táskám és elköszöntem tőle, végig gyalogoltam az edzőtermünk kihalt folyósóján és odaköszöntem az örök, valószínűleg halhatatlan, portásnak aki valószínűleg már a születése óta itt dolgozik az egyesületünkbe. 
Amint kiléptem a hűvös januári estébe megborzongtam és felhajtottam a kapucnim a vizes hajamra. A buszmegálló nem volt messze, viszont a főtér amiről Alex beszélt annál inkább, busszal egy óra, ha a forgalom kedvez nekem.
Egy városban, Pordenone megyében, Avianoban laktunk, ahol a egyértelműen a főtér volt a kedvenc helyünk, szinte az összes randinkat odaterveztük az elmúlt két évben. Ott találkoztunk, ott csattant el az első félénk csókunk, ott bandáztunk a barátainkkal és ott néztük meg minden évben az újévi tűzijátékokat, akár mint pár héttel ezelőtt. Túl sok jó emlék kötődött hozzá, hozzánk, Alexszel, ahhoz, hogy most egyszer csak mindennek vége szakadjon ott, ahol az egész kezdődött.
Minél közelebb értünk a végállomáshoz én annál idegesebb lettem, elővettem a telefonom és leellenőriztem, hátha küldött még egy üzenetet Alex, amiben közli, hogy mégsem olyan fontos a dolog, menjek nyugodtan haza, de nem jártam sikerrel.
Amikor a busz lefékezett annál a megállónál ahol le kel szállnom még gyorsan a párás üvegre rajzoltam egy szívecskét, hogy szerencsét hozzon gondoltam magamban. Hittem az ilyen dolgokban.
Hamar át tudtam kelni a zebrán, az út kihalt volt, a járda és a biciklis út viszont annál inkább teli volt emberekkel. Itt, Avianoban a lakosok gyalogosan vagy kerékpárral szeretnek leginkább közlekedni.
Nem kellett túl sokat nézelődni, hogy  észre vegyem Alexet a tömegben, magas termetével mindig kilógott mindenhonnan. Felé sétáltam és görcsbe rándult a gyomrom ahogy találkozott a tekintetünk, mosolyogtam, de egy kicsit sem éreztem magam boldognak.
- Szia - köszönt és egy gyors csókot nyomot a számra. - Hogy vagy?- kérdezte, mire egy kicsit oldódott a feszültség bennem.
- Megvagyok, bár ma nagyon kemény volt az edzés, azt hittem, hogy megha... - nem tudtam befejezni a mondatot mert Ő közbeszólt.
- Nem az edzés érdekel, hanem te. Ha nem vetted volna észre már napok óta nem láttalak és ha még össze is tudunk hozni egy találkozót, te másról sem beszélsz csak az edzéseidről!
A pillanatnyi megkönnyebbülésem tovább szállt és helyette újra görcsbe állt a gyomrom.
- Bocsánat - válaszoltam őszintén és a szemébe néztem ami megdöbbenésemre nem haragot, hanem elkeseredettséget tükrözött, ettől csak még nagyobb bűntudatom támadt. - Megígérem, hogy a versenyszezon után több időt fogok szentelni a kapcsolatunkra, már csak egy hónap és... - újra félbeszakított;
- És? És mi lesz akkor Luna? Kevesebb edzésed lesz? Kevésbé lesz fontos számodra a röplabda? - kérdezte, de nem várt választ, tovább beszélt - Ezek csak hamis ígérgetések, ezt te is nagyon jól tudod! - az én tekintetem is megtelt szomorúsággal, éreztem rajta, hogy már semmi reménye nem fűződött hozzánk, hozzám...a kapcsolatunkhoz.
- Én tényleg elhittem, hogy meg tudod érteni, hogy mennyire fontos ez nekem... - mondtam, a hangom színtelen volt.
- Megértem, de egyszerűen nem tudom elviselni, hogy folyton én legyek neked a második. - válaszolja majd megrántotta a vállát. - Az első évben még elvakított a szerelem, de most már rájötten, hogy ez nekem nem megy. Időre, törődésre, figyelemre van szükségem egy kapcsolatban, Luna...érted? - próbálta felvenni velem a szemkontaktust de én képtelen voltam ránézni.
- Sajnálom, hogy én ezt nem tudom megadni neked. - mondtam végül és felnéztem rá. Nem akartam, hogy ez legyen a végszó, de mégis így alakult, pár pillanatig a szemembe nézet, majd végigsimított az alkaromon és elsétált.
Egészen az otthonomig kellett sétálnom, hogy kibuggyanjanak az első forró könnyek a szememből. Elhomályosult tekintettel dugtam a zárba a kulcsot és megfogadtam, hogy soha többet nem fogok szívecskét rajzolni egy busz párás üvegére, mert nem hoz szerencsét. Egyáltalán nem.